Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Más szemszögből (1980. febr. 23.)

2009.02.05

Hallom, a városban se zökkenõmentes Grethyék élete. Talán nem is velünk és velem volt a baj. Az nem lehet, hogy mindig mások a hibásak, a toleranciának két ember között is működnie kéne, ráadásul kölcsönösen. Nem kérdezek senkitől semmit, értelme se volna, hiszen a véleményemre sose voltak kíváncsiak. Elkezdtem építeni a saját életemet, amennyire lehet, itt a falak közt és próbálok apró célokat kitűzni magam elé. Nagyokra nincs lehetőségem, saját otthonom, hírnevem, pénzem, munkám sose lesz, sőt egyáltalán semmim se lesz, csak az álmaim, amelyek kulcsra vannak zárva. Nincs jövőképem, s ez néha annyira elkeserít, hogy megkérdőjelezem, van-e értelme az életemnek. Egyáltalán melyik ember életének van értelme? Megszületünk, jó esetben családot alapítunk, aztán mindennek vége. Mire ez az örökös reggeli felébredés és esti elalvás? Mire a köztes tevékenység? Mindennap csak a túlélés és egyszer eljön az, amit már nem élünk túl. Közben temérdek szenvedéssel kell viaskodni. Hát mire jó ez?
Valami hajtja az embert, de nem jövök rá, hogy mi. Grethyék életét nézve csak azt látom, hogy kűzdenek egymással, a másik emberrel és a világgal. A magam módján én is kűzdök, csak az én kűzdelmem nem látványos. Úgy elmondanám valakinek, hogy minden perc és óra akadályokat gördít elém, de kinek van füle meghallgatni? Annyiszor hallottam már: ne szóljak semmihez hozzá, akinek nincsenek tapasztalatai, az fogja be a száját, hogy el is hiszem, csak a gondolataimhoz lehet közöm. De baj-e ez egyáltalán? A kirekesztettség vagy bezártság, nevezzük akárminek, feltétlenül átlag nélkülivé tesz és ledegradál. Tehát nem vagyok átlagos, ami akár hízelgő is lehetne, ha tudná valaki. De nem tudja. Mit tegyen hát egy átlag nélküli, egy különc, ha jelét akarja adni annak, hogy ő is létezik, itt ezen a bolygón, ahová a Kis hercegnek is kedve szottyant leszállni? Nem tehet semmit sem. Magába fordul és ott keres valamit, aminek örülhet. Felmerül viszont az a kérdés, hogy milyen öröm az, amit nem lehet megosztani? Az ilyen örömnek van-e életereje? A megoszthatatlan öröm, valós örömnek számít-e? Én azt hiszem, hogy örömeink olyanok, mint ősszel a fáról leszedett diók, amelyeket zsákba gyűjtenek. Azt a zsákot egyszer ki kell nyitni, különben megszárad, elposhad, megbüdösödik benne a sok dió.
Még mindig rámolok a szekrényemben. Lassú vagyok és gyenge. A pakolászást csak akkor szüneteltetem, ha nagyi magyaráz vagy ha Grethyék csapatostól beállítanak. Amíg velünk laktak a városba rohangásztak. Most hozzánk szaladgálnak, ha idejük engedi. A magatartásuk teljesen megváltozott. Vidámak, élénkek, mintha semmilyen konfliktussal nem kellett volna szembenézni, és most se lenne ilyesmiről szó.
Grethy karjában a kis Gil olyan, mint egy gombolyag. Természetesen pápáznia kell és puszit dobni, amire nem mindig kapható.
Chakka nagy örömmel ugrik ki a kocsiból, szinte repül az ajtón befelé. Kezében legtöbbször kis kosár van, abban hozza az újabb rajzait. Mutogatja, csacsog róla, kimondhatatlanul boldog, hogy újra nálunk lehet.
Azon tűnődöm, miért a gyerekek a legőszíntébbek az érzéseik kimutatásában.
Chakka most különösen vidám. Fölmászott a szobaasztalra, ahová Greg nem engedi, bár ha sportot néz a tévében, ő is oda telepszik.
- Ma itt alszunk mindketten - hajtogatja, és ujjong hozzá. Gil már elszokott tőlünk. Csak néz, és keresi Grethyt. Ijedtnek látszik, néha sírdogál, ilyenkor mamus nyugtatja, mindhiába. Gil pizsamába öltöztetve mozdulatlanul ül mamus ölében, és bár fáradt, nem akar aludni. Még sose volt távol Grethytől. Nem érti miért akarja mamus elaltatni. De Grethyék nincsenek. Egy barátjuk esküvőjére kaptak meghívást, amit nem akartak kihagyni. Szívszorító nézni és hallani, ahogy Gil sír, még mamus is kétségbe esett. Szerintem én inkább a gyerekemmel maradtam volna, bár könnyen beszélek, az én helyzetem egészen más. És itt helyt áll az a vélemény, hogy ne okoskodjak, mit tudom, mi zajlik a világban.

1980. febr. 23.