Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kórházban (1979. szept. 3.)

2009.01.30

Agnes azt írja, hogy újra meglátogat, és a gyerekeit is elhozza. Örülök és aggódom. Greg ismerem. Másfél éves és nagyon eleven. Amikor egyszer nálunk jártak, rohangált, ajtókat csapkodott, kiöntötte a vizet a pohárból, a gázolajat a kannából. Chakka játékait a földhöz vágta, fölkapaszkodott a két hetes Öcsi kiságyára, és a rácsokba kapaszkodva rázta azt. Négy hónapja történt, de még ma is emlegeti a család.

Agnest februárban a kórházban ismertem meg.

Febr. 1.

Reggel. Sietõs készülõdés. Indulás az orvoshoz. Bekászálódunk az öreg Volgába, amire papus oly büszke. Hideg. Minden hideg. A szikrázó nap elvakít. Rohanunk a napba.
A rendelõben: sokáig várunk mire ránk kerül a sor. Chakka sír, velünk akar jönni a "kínzókamrába". de Kint hagyjuk õt papussal.
Ebbõl lett a baj. Amikor végeztünk a dolgunkkal, és kimentünk az épületbõl az utcára, megrendítõ kép tárult elénk. Papus idegesen járkált le-föl az utca szélén, Chakka meg az autóban zokogott. Mamus megijedt, gyorsan tolta a kocsimat, nem figyelt, nem figyeltünk. Magas volt a járdaszegély, nem vettük észre. A járdaszélektõl mindig tartottam és tartok, a kozelükben úgy érzem, mindjárt elnyel a fold gyomra. Akkor, ott nem gondoltam erre az éhes gyomorra, csak Chakka konnyei érdekeltek, ahogy a naptól fénylõ ablak mögött látni véltem. A járda pereméhez érve átfutott rajtam valamilyen ismeretlen félelem. Aztán... borulás elõre, arcom a földhöz csapódik, kitekeredett lábamat nyomja a kocsi súlya. Ijedtség, fájdalom, kiáltás, közeledõ emberek, mamus visszaemel a kocsimba, érzem, hogy eltört a lábam, igen, érzem, mondom, papus kételkedik, mamus rángatja, jaj, ugye, nem, de igen, csúszkál egymás mellett a kettétört combcsontom, ez törés, papus még mindig nem hiszi, nézd, milyen sáp
adt, hallom a távolból mamus szavát, mentõsök közelednek, mentõ rohan, szirénázik, orvosok, röntgen, mûtõ, átszúrják a lábamat egy vasrúddal, kiáltani szeretném, hogy nem ott tört el, de csak zokogok, a szavak elhagynak, mi lesz vajon, hordágy, fehér szoba, fehér ágyak, fehér ruhák, álmatlan éjszaka, tíz hosszú hét a kórházban.
Megismertem az Országos Traumatológiai Intézet 7-es osztályának egyenruhás orvosait, nõvéreit és húsvétig ismerkedtem a 3-as kórterem jajgató betegeivel. Nem tudom, és nem akarom elfelejteni õket, mert mindenkitõl tanultam valamit.

Orvosok: Maninger Jenõ prof.
Salacz Tamás fõorvos
Fekete Károly oszt. orvos
Jancsár László
Szepesi András

Többnyire idõs emberek gyûrûjében teltek a napok. Mindenki másképp várta a gyógyulást. Volt aki siránkozva, volt aki imádkozva és reménykedve. Sokan hízelegtek és pénzt adtak a nõvéreknek, miközben magukban morogva szitkozódtak. Mindenki a balesete perceit átkozta, és mindenki újraépíteni akarta a múltját bármilyen idõs volt. Hallottam hajós férjrõl, annak kalandjairól, egy disszidálás kanyargós útjairól, színészi sikerekrõl, fogadott és hálátlan gyerekrõl, és hallottam a csendet, amikor elszabadultak a gondolataim. Legtöbben tudták, hogy történetük végét írják, és reménykedtek, hogy ha már a múlt olyan rövid volt, a vég kegyesen hosszúra nyúlik.
A gyermektelen házastársak rajongtak egymásért. Az egyedül otthon maradt férjek voltak a leggyakoribb látogatók.
Rájöttem, aki emberségbõl keveset tanult, annak ilyen kórházba kéne jönnie iskolába. Itt él a szenvedés. Antoine Thibauld naplójából: "A betegség megvilágosít. Ahhoz, hogy az ember megismerje magát, s a többieket, legjobb eszköz a betegség, ha utána meg lehet gyógyulni. Kedvem lenne azt írni, hogy az ember, aki mindig egészséges volt, végzetszerûen hülye marad. Az ápolókra gondolok, és az jut az eszembe: aki sose nézett szembe semmilyen betegséggel, az végzetesen hülye, az idõnkénti beteg alapfokon ismeri önmagát, aki betegek között él és mozog, középfokon, és felsõfokon a gyógyíthatatlan." Így az ápolók a középfok kategóriájába tartoznak, ez néha visszásságokat okozott.
Megszerettem a 3-as osztály dolgozóit, és úgy éreztem, õk is kedveltek.
Egyre jobban megszoktam a kórház rendjét. Köröttem változtak a betegarcok, és alig hiányzott az otthonom. Nem nyugtalanítottak kicsinyes problémák, a családi perpatvarnak csak a szele csapott meg. Nem tartoztam hozzá.
Február egyik éjjelén végre fiatal arc került a megviseltek közé. Agnes volt. Buszról leszállva kibicsaklott a bokája. Inszalag-szakadással feküdt be. Összebarátkoztunk. Esténként sokáig beszélgettünk. Pár nap múlva másik osztályra helyezték, de kocsival gyakran átkerekezett hozzám. Elmondta, hogy kertészmérnöknek tanult Bulgáriában. Még ott lakik, mert a férje szintén Szófiában tanul, csak õ fizikát.
Késõbb került az osztályra Susan. Vele is levelezek. Susannal a barátságunk érdekesen indult. Súlyos autóbalesetet szenvedett jó pár hónappal korábban. Amikor megismertem, már varratkiszedésre kellett csak befeküdnie. Nem is maradt bent két napnál tovább. Szomorúan néztem utána, amikor elment. Kedves lány volt, velem is elbeszélgetett. Néhány hét múlva képeslapot kaptam tõle. Meglepõdtem, hiszen nem láttam hajlandóságot benne arra, hogy levelezne velem. Válaszoltam hamar, de hiába vártam, Susantól nem jött újabb levél.
Tavaszodott. Egyre élesebben sütött be a nap az ablakon. A szemközti háztetõn megjelent egy madárpár. Nézegettem õket. Õk jelentették kapcsolatomat a külvilággal.
Április 14-én délelõtt robogott velem hazafelé a mentõ. Visszagondoltam az elmúlt 10 hétre. Hihetetlennek tûnt, hogy vége.
A kórházban rengeteg szeretetet kaptam. Itthon is valami hasonlót vártam. Az elsõ este nagyon sírtam. Még két hónapig feküdtem, és az emlékek tompulni kezdtek.
Susant nem tudtam kitörölni az emlékezetembõl. Újra írtam neki. Válasza gyors volt és megnyugtató. Azt mondta, nem kapott tõlem egyetlen levelet sem, és örül, hogy jelentkeztem. Most Susan és Agnes az, akik összekapcsolnak a külvilággal.

1979. szept.3.