Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az idötlen idő (1979. okt. 8.)

2009.02.02

 

Mi van velem? Könnyezem. Pedig senki se bánt. Senki se lát. Elõttem a sarok, mögöttem a szinpad. A szereplõk beszélgetését úgy hallom, mintha rádiójáték szolna csak úgy mellékesen.
- Mit fõzzek?
- Képzeld, mit hallottam az utcán,
- Megint drágább lett.
Én játszom a néma szerepet. Játszom, mert folyton ezt hallom: "te ehhez nem értesz, nem tudod, mi történik a világban, neked aztán tényleg semmi közöd hozzá!" Lefutott pálya az enyém. Tapsra nem vágytam, nem is kaptam. Mint agg színész, aki sose kapott fõszerepet. Szeretnék egyedül lenni, teljesen egyedül. Érzem, valami hiányzik. Valami megmagyarázhatatlan. Belõlem és belõlük. Fájdalmas a hiány. Olyan, mint egy kiszáradt kút, amelybõl nem lehet éltetõ vizet meríteni. Szorongok és rábízom magam az idõre. Az idõ mindent elhoz. A megfelelõ idõ sose késik el, csak észre kell vennünk, melyik az. Az idõ múlása, jaj, mit is jelent? Rohanás valamilyen vég felé. Aztán nem leszünk, ahogyan a születésünk elõtt se voltunk. Mindnyájan a semmi felé haladunk, azonban ott mégse találkozunk. Ennyit ér az ember? Aki érez, hangot hall és fényt lát? Egyszer eltûnik a fény, s mi több, vele a sötétség is. Félek.

1979. okt. 8.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.