Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyáridő

2009.02.27

Nyáridő

A Dunakanyar gyönyörűséges hegyei után sokáig Budapestet szerettem a legjobban. Az ország szívét, amelyet agyontaposnak a járművek, amit fullra zsonganak zajokkal, ami, szegény, alig tud lélegezni a szennyezett levegőtõl. Mindezek ellenére akadnak itt szép helyek is bőven.Nekem a Margit sziget a kedvencem, azon belül a várromok, főleg a legnagyobb. Órákig el tudok ott üldögélni, és elképzelem azt az időt,amikor pezsgő élet folyt a még ácsingózó falak közt.
Kattal nagyon szerettünk odajárni azon a bizonyos nyáron, amikor a kék madár elszállt a fejünk fölött. Egyszer délután, séta közben felállt a romokra és szoborként hosszan meg se mozdult. Az emberek sétáltak, ránéztek és nevettek. Én is vigyorogtam, mint a vadalma, bár nem tudom, milyen a vadalma vigyora. Amikor Katt végül elzsibbadt és lehuppant a magas lórul,elhatároztuk, megvárjuk a teljes sötétséget, hogy lássuk a fényben fürd várost. Így is tettünk. Ereszkedett a sötét, gyúltak a lámpák,fogytak körülöttünk az emberek. Katt leült elém, hátát a térdemnek támasztotta és csöndben figyeltünk. Megszűnt a hőség, rázendítettek a tücskök. Egyszer csak valami neszt hallottunk.'De jó! Nem vagyunk egyedül' - gondoltam naivan. Aztán hangok jöttek, majd két jól öltözött férfi jelent meg a közelünkben. Röpködtek a sziák,a hellók,és az 'elkísérhetünk-e? meg az 'ugye, milyen csodás a kép?' frázisok.' Persze, szép volt, amíg az egyik férfi elő nem vett egy pisztolyt. Felemelte, ekkor láttuk megcsillanni a fényben. A férfiak élvezték a fölényüket, egyre közelebb jöttek. Mi megpróbáltunk egymásnak jelt adni kevés sikerrel. Aztán egyikünk hangosabban mondta:'MOST!'  Erre Katt ugrott, én pedig a nyomába eredtem. Úgy száguldottunk a vak sötétben, mint az elszabadult lovak, köveken át, a fák között lavírozva. A pistollyal hadonászó emberek meg utánunk.Akkor lassítottunk le, amikor megláttuk a kivilágított út sápadt fényeit.  Hátranéztünk. Kisérőink alakját magába szippantotta a komor sötétség.
Akkor bizony megijedtünk, de mára bolond emlék lett belőle.
Utólag úgy hiszem, a vagánykodás erősebb volt, mint a komoly szándék. De köszöntük, ennyi elégnek bizonyult a sziget késő esti látványából. Az ominózus helyszínre még visszatérek néha.Szigorúan csak napközben.
Esztusszal egy másik nyárra szoktunk emlékezni. Történt egyszer, hogy a szigetről hazafelé menet a hídon, a korlátnak dőlve megláttunk egy embert. Hajléktalannak tűnt. A tömeg széles körben kikerülte, s talán mi is ezt tettük volna, ha nem figyelünk fel a szavaira. Azt hajtogatta: - ugorjak, ne ugorjak, minek nekem az élet? Kicsit távolabb lecövekeltünk és azon tanakodtunk komolyan vegyük-e őt? Láttuk, a srác folytatta, nem nézett se jobbra, se balra. Én szerepjátszásnak tartottam, de ha így volt, annak is oka lehetett. Esztusz  úgy vélte, meg kell szólítani.Mondtam, tegye.
- De ha kapok egy balegyenest? - kérdezte - szólítsd meg te!
- És ha én szembesülök egy jobbegyenessel?
Ezen aztán jó darabig elvitázgattunk. Mondtam, mégiscsak õ a normális, alatta nincs szekér. A vitában õ nyert.
Ahogy közeledtem a fiúhoz úgy kalapált a szívem egyre jobban. Esztusz mellettem,a megbeszélés szerint, mint testõr.
- Ne haragudj, tudunk segíteni? - válasz sehol, s a kérdés ismét elhangzik. Reakció: hagyjuk õt,meg hasonlók. Nem hagytuk.
- Na, de mégis.
Ránk nézett. Meglátta Esztut, aki beindult és amolyan laza vagánysággal így szólt
- Nem akarsz minket elkísérni? Ez volt a nyerő mondat! A fiú arca felderült, és lelkesen igenelt. Hármacskán caplattunk Budára. A traccs köztük olyan élénk lett, hogy csak lestem. Esztusz poénkodott, a srác darált,én meg arra gondoltam, színjáték-e az egész történet. Akár igen akár nem, jó emlék maradt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.