Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kávéval kiengeszielni nem lehet

2009.02.12

Kávéval kiengesztelni nem lehet

 

       Nyár volt. Reggel. Várt az óvoda. Mint minden reggel. És várt a kávé, az a rettenetes ellenség. Várt továbbá az asztal, az undor a kávé miatt, a nemakarommeginni és a láblóbálgatás a nem kis széken. Minden nagynak látszott. A megkellinni is. De elõször fel kellett kelni.
        A konyhából kérlelõ hang hallatszott.
- Indulni kéne már az oviba, gyorsan szállj ki az ágyból! Fürgén, szaporán!
- Nem tudok, nehéz a dunna.
- Dehogy nehéz!
- De igen, nem tudom lelökni a lábammal!
- Ejnye! Mindig ezek a kifogások. Nem kapsz kávét, nyugodj meg! Beszéltem az ovónénivel. Megígérte, hogy teát ad. No pattanj ki az ágyból úgy, ahogy szoktál.
- De tényleg nehéz a takaró!
        Az ablakokon függöny libegett. Félhomály terült szét a szobában. Lassan nyílt az ajtó.
- No, nézzük csak, mi a gond!
        Az anya félretolta a dunnát, és látva a gyermeke ijedt arcát, hóna alá nyúlva megemelte. A gyerek, aki elõzõ nap még szaladgált, gyenge volt. Térdei rogyadoztak, és értetlenül nézett anyja szemébe. Az események felgyorsultak. Öltözködés, pár falat reggeli. Az ovóda helyett nagy sebesen az orvosi rendelõ felé vették az irányt.
- De ugye, biztos, hogy a kedves doktor bácsihoz megyünk, nem a másikhoz?
- Persze, persze, biztos! - jött az izgatott és valamitõl nyugtalan válasz.
        A rendelõben hamar fogadták õket.
- Nem szabad megijedni. Ez lehet egy kis megfázás is. - mondta az orvos, miközben a gyerek talpát megérintette. A kis láb nem húzódott el, ahogy a tisztességes reakció diktálná.
- Nem tudom, de hívok mentõt. Siessenek haza, nemsokára megérkezik.
Várakozás a pici ablakú, sötét szobában. A gyermek próbál lépkedni, de a szõnyeg minden gyûrõdésébe megbotlik és elesik. Felállni nincs ereje. Fölemelik, de nem mondja senki, hogy "kutyabajod", meg, "mire katona leszel, elmúlik". Ez a legfurcsább. Félelem ül az arcokon. Senki se szól, vagy ha mégis, nagyon hallkan.
        Mire a mentõ megérkezik, csokorba gyújtve ott hevernek az asztalon a szükséges papírok, s a reményt valami szétzilálta. Ünnepi ruhában a mentöben, így száguld az jármû a kórházba.
        A gyerek anyja kisírt szemeit látva kérdi.
- Én most meg fogok halni?
        A bizonytalan nemet újabb kérdés követi, amire a válasz megint csak a bizonytalan nem.
        A kórházban egy napos megfigyelés következik. Fehér falak és fehér ruhás orvosok, s az anyai arc elvesztése. Helyette ott lebeg a neonfényben a kérdés: mi történik most? És nincs magyarázat. Csak a gyengülés, ami gonosz vigyorral támadja az izmokat. Néhány óra csupán és letarol, megemészt. A kisgyereknek csökken az esélye a túlélésre. Egyetlen mondatba kapaszkodik: dehogy halsz meg! Anyja szavait idézi. A felnõttek mindent tudnak. Délutánra már csak a fölé hajló arcokat látja, ereje nincs arra, hogy a fejét megmozdítsa. -  Tegnap még szaladtam, - gondolja - és azt kiáltották utánam, hogy "lassabban!" Mikor futhatok újra a cica után?
        A következõ reggel gyönyörû volt. A gyermek boldognak érezte magát pár percig. Befektették egy összeeszkábált ételszállító kocsiba, amelyet puha párnákkal béleltek ki. Egy ember megragadta a hosszú, nyikorgó fogantyút és a kis karaván áthajtott a göröngyös udvaron. Az égbolt csillogott. Néhány fehér felhõ pislogott, mint szûz leányzó szerelmese színe elõtt és csöndesen susogott a szél. Szólni kéne. De nehéz beszélni. S a bácsi nem fordul hátra, hogy mondjon valamit. Senki nem mond semmit. Az asztal, amire ráfektetik hideg és kemény. Sötét a szoba. Mért vannak behúzva a függönyök? A kisgyerek nyaka alá hengert tesznek, a feje fölött pedig felkapcsolnak egy élesen világító lámpát. A gyermek tudja, hogy mindenki jót akar. Nem azért folynak a könnyei mert kételkedik vagy fájdalmat érez. Egyetlen dolgot szeretne elmondani. Csak azt, hogy a lámpát fordítsák el, mert vakít. De már nem tud hangot kiadni Hosszú hónapokra megnémult.
        A következõ állomás egy lélegeztetõ ágy. Rajta 6-8 kisgyermek, akik nem tudnak szólni egymáshoz. Csak kûzdenek az életükért, mint a gubóból szabadulni akaró pillangó.
        Átértékelõdött az élet. Csupán egy dolog maradt meg a múltból. A rettenetes reggeli kávé. S hogy egyszerûbb legyen az etetés, pár falat kenyér is kerül belé.
        Ebben a kórteremben dölt el minden gyermek sorsa. Azokat, akik átköltöztek a másvilágra, fehér lepedõbe csavarva vitték el. Vajon kik a szerencsésebbek? Az itt maradottak vagy az elköszönõk?
        Hazánkban az ötvenes években háromszor tombolt a járványos gyermekbénulás. 1953-ban, 1957-ben és 1959-ben. A politikai viszonyok nem engedték meg, hogy a már feltalált védõoltást idõben behozzák Amerikából. Gyerekek ezreinek kellett meghalnia azért, mert próbálták eltitkolni a bajt. Az ország a lenini úton haladt, ahol soha sincsenek szenvedõ emberek, csak hõs, makkegészséges, öklét emelõ ifjúság. A temetõkben meg külön parcella az áldozatoknak.
        Falunkban kaszált a halál. Nem volt család, ahova be ne tért volna, legalább a rokonokhoz. És kierõszakolta a temetõ egyik zugában a gyermek részét. Sokszor jártam arra. Apám, Anyám néhány sírnál megállt, és közölte, hogy "õ is az ovitársad" volt. Én maradtam. Igy rendelték el az égben. Mivégre, nem tudom. Talán, hogy elmondhassam: a nevetés mindenkié.
        A gyermekbénulás fölött aratott elsõ gyõzelmek Jonas E. Salk pittsburghi professzor nevéhez fûzõdnek. Az általa kifejlesztett oltóanyag tesztjeire 1954-ben került sor az Egyesült Államokban. A kísérlet, amelyben több mint félmillió gyermek vett részt, átütõ eredményt hozott. A beoltott gyermekek körében a gyermekbénulás negyedére esett vissza a nem beoltottakhoz viszonyítva. A kutatás lelkes támogatója volt az USA egyik legnépszerûbb elnöke, Franklin Delano Roosevelt is, aki felnõttkorában maga is a betegség áldozata lett, és tolószékbe kényszerült. A betegséget végérvényesen az Albert B. Sabin által kifejlesztett, élõ kórokozót tartalmazó oltóanyag gyõzte le. Sabin doktor, mint megszállott orvoskutató, önmagán és két kislányán tesztelte a vakcina hatását. Elmondása szerint napokon át nem tudott aludni a félelemtõl. Jól cseleekedett-e vagy hibázott? A saját és gyermekei életével játszott. A Sabin cseppek bevezetése után a megbetegedések száma drasztikusan visszaesett. Magyarországon a cseppek alkalmazását 1960-ban vezették be. Három és hat éves kor között adják, összesen mintegy hat alkalommal. Mára a betegséget a Sabin cseppnek és az erõteljes egészségügyi kampányoknak köszönhetõen sikerült szinte teljesen visszaszorítani. Megfelelõ oltás esetén a megbetegedések száma mindössze egy a millióból: Magyarországon 1990-ben három, azóta egyetlen esetet sem regisztráltak.
       Az elmúlt fél évszázadban megszünt a félelem. Sajnos, nem mindenütt. Afrika elmaradt országaiban ma is gyakran felüti fejét a kór és kegyetlenül szedi áldozatait. Jelenleg Kongóban pusztít a járvány, így hallottam minap a hírekben. Ez az emberiség szégyene.
Köszönöm mindenkinek, aki megérti, hogy az õ keze az enyém is és az õ lába úgy szintén az enyém is. Köszönöm, hogy az élet nagy keringõjében néhány lépést együtt teszünk meg.
        Csak azt a kávét, csak azt nem kérem, ha lehet...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

cím

(anyatka, 2009.03.10 09:55)

Csak ölelést, ezernyit!

Kávé

(anyatka, 2009.03.10 09:54)

Megígérhetem, kávét soha nem küldök neked!

vajda.molnar@gmail.com

(Dr. Vajda FerencnĂ?, 2009.02.25 14:16)

Február 26-án 12Ăł45-kor helyezik vĂ?gsĹ? nyugalomra
KOCH SĂ?NDOR vĂ­ruskutatĂł professzor hamvait a FarkasrĂ?ti temetĹ?ben, akinek százezernyi magyar gyerek, (kĂ?ztĂĽk Ă?n Ă?s hugom is, mivel Ă?desapánk nagy nehĂ?zsĂ?gek árán szerzett a ritka cseppekbĹ?l 1955-ben) kĂ?szĂ?nheti az Ă?letĂ?t. A mĂşlt század Ă?tvenes Ă?veiben munkatársaival a SABIN cseppek elĹ?állĂ­tását, amikor mĂ?g AmerikábĂłl nem engedĂ?lyeztĂ?k az oltĂłanyag behozatalt, Ă?s az országon tĂ?bb hullámban sĂ?pĂ?rt vĂ?gig a gyermekbĂ?nulásjárvány.