Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Átértékelés

2009.03.26

Hogy volt, ki tudná megmagyarázni? A szél fújt, a levél reszketett. Az árnyékok megnyúltak, s puhán vánszorogtak az alkonyat izzásában. Ott voltam a csillámokkal tájat permetezõ halvány fényben, a kis patak fürge fodrában, a messzirõl érkezõ gyerekzsivajban. Minden olyan egyszerûnek, langyosnak tûnt. A katicabogár a kezemre szállt, szárnyait emelgette, aztán megpihent. Ott voltam én is a hétpettyes nyugalmában, a nagyvilág lassú lecsillapodásában. Méz illatát küldték a szorgos méhek, s én belebújtam. Bele a friss illatharmóniába, a ringó fuvallat ölébe. A zöld füszál megfakult, egy kavicsnak támaszkodott fáradtan, agyontaposva. Szendergéshez készülõdött. Ott pihentem én is a fûszál álmatagságában. A bokor megzizzent. Súgott valamit. Ágaival hozzám ért, átkarolt mint gyermekét az édesanya. Oda tettem nyoszolyámat titkos, féltõ ölelésébe.
Vártam. Figyeltem a rendet, a csendet. Aztán hirtelen megsimította arcomat egy kis levéllel. A bogár elszállt. Magával vitte mozdulatlanságomat, a feloldást.
Valami azt súgta, tiéd volt minden. A fejezetnek itt vége. Az új oldal majd másról mesél.
És akkor felkacagtam. Kinevettem a tépázott füvet, az elröppenõ bogárkát, a mézeskenyér-levegõt, a reszketö levelet, a vánszorgó árnyékot.
Hazafelé az úton huncut csillagok pislogtak rám. A Göncöl csavarogni csábított. A tejut díszvilágitásban ragyogott.
Új oldalra lapoztam. Az elhasaló alkony feledésbe merült. A jelen ajándéka szebbnek, érdekesebbnek igérkezett. A varázslat ott a bokor tövében már nem volt titokzatos. Új dallamok bûvölete hívott, s a lelkemben minden átértékelõdött. Mintha megváltoztam volna. Hogyan? Miért? Ki tudná megmagyarázni?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.