Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A strandon

2009.03.29

        Megint mély ürességgel ébredtem. Hallom a madarakat vitázni, látom a lassan úszó felhõket, amelyekre mindig vevõ vagyok, de most valahogy nem erõsítenek. Utálom az ilyen reggeleket. Minden erõmet össze kell szednem, el ne sûllyedjek a keserûség mocsarában. Meg is teszem amit tudok. Gondolataimat jó, kellemes emlékek felé terelem. Nem tuti recept, de néha bejön. Ebben a pillanatban a zánkai élmények jutottak eszembe. Egyszer a strandon odalépett hozzám egy kisfiú és ijedten közölte: elszakadt a csoportjától, segítenék-e neki visszatalálni. Kérdeztem, melyik táborhely az övék, nem tudta megmondani. Elindultunk a fõépület felé, hátha onnan rájön, merre forduljon. Ahogy mentünk lazán mesélt, magyarázott. Próbáltam figyelni, de alig fogtam fel amit mondott. Arra gondoltam, mért éppen hozzám fordult. Voltak ott több százan, vidáman, barátságos tekintettel, épkézláb emberek, akik mindnyájan elirányították volna. Õ mégis engem választott, tõlem kért tanácsot. Na ez az ami többet jelent a mézes szavaknál, amitől derűsebb lehet egy nap. Más: Szintén a strandon. Besüppedtem a homokba és nem bírtam kikászálódni. Az emberek jöttek, mentek, elnéztek. Néhánynak szólni akartam, ám a zajban nem hallottak meg. Valahogy nem voltak vevők a látványra sem. Hirtelen megragadott két kis kéz és elkezdtek cibálni ki a homokból. Először meg se nyikkantak, furi volt a jelenet. Próbáltam magyarázni, mit tegyenek. Reakció nulla. Amikor végre szavukat hallottam, beugrott: orosz kislányok, kb 10 évesek. Hát ebbõl nem kerekedett ki semmilyen kommunikációra épült eredmény, majdnem föl is borítottak. A helyzetet végül mégis egy közbelépõ felnõtt oldotta meg, azonban a gyerekeké a taps, õk lettek a napi jóérzésem alanyai.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.